Sokan úgy tekintenek Frankfurtra, mint az EU pénzügyi központjára, és ezért az EU gazdasági szívének dobogójára. Ugyanez elmondható nemzeti fővárosainkról és minden tagállam két-három legnagyobb városáról is. A spanyol vagyon nagy része Madridban és Barcelonában összpontosul. De vajon az EU jövője kizárólag tőlük függ?
Mi, a szocialisták és demokraták meg vagyunk győződve arról, hogy ez nem így van - és nem is lehet -. Valójában Spanyolország akkor lesz sikeres társadalom, ha felszabadítjuk nemzetünk teljes potenciálját - Madridtól a legkülső régiókig, mint a Kanári-szigetek és Murcia vidéki területei. Ugyanez minden bizonnyal érvényes az EU-ra is - Frankfurttól Finnország legészakibb régióiig és az éghajlati vészhelyzet által sújtott területekig, különösen a Lengyelországban, Horvátországban és Görögországban pusztító tüzek és árvizek által sújtott falvak és kisvárosokig.
Az EU szociális szívű projektként született. Így meg tudta győzni polgárait arról, hogy nem valami elvont dologról van szó, hanem éppen ellenkezőleg - valami olyasmiről, ami mindannyiuk számára személyesen is nagy hasznot hoz. Először - a második világháború romjaiból, és még egyszer - a hidegháború befejezése után. Mindennek egyik legjobb megtestesülése a kohéziós politika volt és maradt. Európaiak milliói találtak munkát a kohéziós alapok által támogatott kkv-kban, a gyerekek iskolákban maradhattak, életeket mentettek meg a kohéziós politikák pénzéből épített kórházakban, és az emberek az ilyen eszközökkel javított uniós infrastruktúrát használták, hogy eljussanak ezekbe az iskolákba és kórházakba.
Az Európai Bizottság nemrégiben tette közzé a gazdasági, társadalmi és területi kohézióról szóló 9. jelentését, amely lehetőséget ad számunkra, hogy számot vessünk és összefoglaljuk e nagyszerű európai politika legfontosabb tényezőit.
Először is, hangosan ki kell mondanunk: ne öljétek meg a kohéziós politikát! Az EU politikai spektrumának jobboldalán egyes csoportok nyíltan megkérdőjelezik ennek a jelentős beruházási eszköznek a szükségességét. Ami még rosszabb - ráadásul - az az aggasztó tendencia, hogy az Uniót sújtó egyéb jogos és sürgető igényekre pénzt vesznek el. Igaz, hogy a világjárványból való gazdasági kilábalás, az energiaválság és az ukrajnai orosz invázió minden más következménye kétségtelenül uniós pénz felhasználását igényli. Az S&D képviselőcsoport számára azonban ez nem történhet - általában - a jövőre irányuló beruházásokra szánt kohéziós alapok kimerítésének árán. Ami azt illeti, a jobboldali politikusok elsőként erre gondolnak, amikor pénzt keresnek minden nagyobb válság kezelésére. Ez részben annak a téves hagyományos meggyőződésnek köszönhető, hogy a kohéziós politika egyes tagállamok számára megtakarítási politika, a többiek számára pedig kiadási politika. Egy példa arra, hogy a lengyel munkavállalók és a bolgár állampolgárok egyaránt nyertek: igaz, hogy az új szófiai villamosokat az Európai Regionális Fejlesztési Alapból finanszírozták. De az is igaz, hogy ezeket a villamosokat egy lengyel vállalat gyártotta és szállította Szófiába, Bydgoszcz városába.
Másodszor, továbbra is a GDP-t kellene használnunk egyedüli mutatónak arra, hogy egy régiónak szüksége van-e uniós pénzre a fejlődéséhez? Ezt a kérdést meg kell vitatnunk a kohéziós politika jövője szempontjából. A GDP-n kívül meg kellene-e határoznunk egy sor olyan mutatót is, amelyek figyelembe veszik a társadalmi-gazdasági szempontokat, mint a munkanélküliségi ráta, az oktatási szint és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés? És mi a helyzet az éghajlati és környezeti szempontok hozzáadásával, például azzal, hogy egy régió mennyire van kitéve az éghajlatváltozás hatásainak, és milyen alkalmazkodási igényei vannak ehhez a változáshoz? Régiónk nagymértékben különbözik egymástól, és az igényeik is nagyon különbözőek; nem biztos, hogy a jövőben az lesz a legjobb megoldás, ha mindent kizárólag a GDP alapján határozunk meg.
Harmadszor, gyakran előfordul, hogy a nagy európai fővárosok metropoliszait gyenge társadalmi-gazdasági mutatókkal rendelkező, sérülékeny területek veszik körül. Ezeket nevezzük régión belüli egyenlőtlenségeknek. Ezt a kérdést a jövőbeli kohéziós politikának a gazdasági potenciál mindenütt történő mozgósításával és minőségi munkahelyek teremtésével kell kezelnie.
Végül, mi lenne, ha a helyi és regionális önkormányzatokat jobban bevonnák a döntésekbe, a végrehajtásba és a pénzeszközök felhasználásának ellenőrzésébe? Ez jobb módja lenne az okosabb befektetésnek, növelné az uniós források felhasználását, és közelebb hozná az eredményt a polgárok valós problémáihoz.
Ötödször, az elnéptelenedés nyomasztó kérdése. A kohéziós politikának a humán tőkébe kell befektetnie; biztosítania kell az emberek jogát arra, hogy a régiójukban maradjanak, és így kiegyensúlyozottá kell tennie a növekedést az EU régiói között. A csatlakozási lehetőségek, például a nagy sebességű internetkapcsolatok biztosítása, beleértve a hegyvidéki és vidéki területeket is, kulcsfontosságú. Miután erőfeszítéseinket évek óta a városi területekre összpontosítjuk, itt az ideje, hogy kiszélesítsük a fókuszt, és az Európai Parlament által nemrégiben megfogalmazott követelésnek megfelelően az EU 2030-ig szóló területi menetrendje is fontos szerepet kapjon.
Mindezek a kérdések terítékre kerültek. A szocialisták és demokraták tudják a válaszokat, és hiszünk abban, hogy senkit sem hátrahagyni nem csak egy szlogen. Ez egy olyan politikai menetrend, amelyet készek vagyunk megvalósítani. Ha az EU kudarcot vall a kohéziós politikában, az megbocsáthatatlan ajándék lenne a szélsőjobboldalnak.
Marcos Ros Sempere a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének spanyol képviselője az Európai Parlamentben. Ő a képviselőcsoport szóvivője az EP regionális fejlesztési bizottságában.
